2008/08/03

G. García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

Fülszöveg:

"A mi házunk messze volt a főtértől, egy mangófaligetben, a folyónál. Margot húgom a folyóparton ment végig; az emberek olyan izgalomban voltak a püspök érkezése miatt, hogy minden más megszűnt számukra. A fekvő betegeket mindenütt kitették a kapuba, hogy megkapják az Isten orvosságát, és szaladtak az asszonyok, hozták a pulykát, a malacot meg a többi ennivalót a házak udvarából, a folyó túlsó partja felől pedig felvirágozott csónakok közeledtek. De aztán, amikor a püspök elhajózott az orruk előtt, és még a lába nyomát se hagyta ott nekik emlékbe, a másik hír, mely addig kicsire zsugorodva lapult meg, hirtelen nőni kezdett, és visszanyerte botrányméretét. Margot húgomra ekkor zúdult rá, teljes súlyával: a szép Angela Vicariót, akinek az előző napon volt az esküvője, a férje visszavitte a szülői házba, mert azt kellett tapasztalnia, hogy már nem szűz. "Úgy éreztem, hogy énalattam nyílik meg menten a föld - mondta a húgom. - De bárhogy hányták-vetették a dolgot, senki se tudta elképzelni, hogy a szegény Santiago Nasar hogyan keveredhetett bele az ügybe." Csak azt tudták biztosan, hogy az Angela Vicario két bátyja már elindult, hogy megölje."

A történet Santiago Nasar haláláról szól, illetve annak körülményeiről. A fiatal férfit Angela Vicario vélt megrontása miatt két bátyja akarja megölni. "Nem volt még gyilkosság, amelyet ennyire és ilyen jó előre bejelentettek volna." Tudta az egész falu, s leginkább úgy tűnt, hogy Angela Vicario bátyjai azon igyekeztek, hogy valaki akadályozza meg, hogy az erkölcsi normák által előírt kötelességüket teljesítsék, végül mégis bekövetkezik az elkerülhetetlen.

A mesélő a történtek után 27 évvel igyekszik összegyűjteni saját és a falubeliek emlékeit, hogy egy feszes tempójú, némileg kifordított időrendű történetben leírja azokat. Érdekessége, hogy bár az első pillanattól tudjuk, hogy mi a történet vége, mégis érdekekes marad.

A könyvet talán 13 évesen olvastam először, és valamiért elsőre megfogott. Aztán az évek során újra, meg újra elolvastam, hasonlóképpen a legtöbb könyvhöz, amit szeretek, s így egyre újabb részletek ragadják meg a figyelmem még manapság is.

Ahogy most újra elkezdtem, ismét újabb felismeréssel gazdagodtam. Nemrégiben belenézegettem a Márquez regénye alapján készült Szerelem a kolera idején című filmbe, és most ébredtem rá annak és ennek a történetnek egy-egy szereplője közötti hasonlóságokra.

Ebben a történetben azonban a főszereplő a történet megírása előtt huszonhét évvel meghalt: Santiago Nasar.

Sokan és sokféleképpen elemezték már Márquez műveit, ezt is. A rejtélyek, véletlenek boncolgatása a leggyakoribb fonal, ugyanúgy, ahogy maga a történet mesélője is ezen lepődik meg leginkább. Engem mégis leginkább egy dolog foglalkoztatott, ki is valójában Santiago Nasar, hogy mindabból, amit tudni enged az író, levonhatjuk-e a tanulságot, volt oka halálának. Be kell valljam, nem jutottam eredményre, az író nem engedi, hogy egyértelműen eldöntsük mi az igazság, azonban a tényeket, melyeket összegyűjtöttem róla itt bemutatom.

Santiago Nasar nyúlánk, fehérbőrű, arab szemű és göndör hajú fiú volt. Általános vélekedés szerint vidám, szelíd, jól nevelt és nyíltszívű volt. Abban a januárban töltötte be huszonegyedik évét. Az apjától örökölt birtokot, az Égi Orcát, igazgatja "nagy szakértelemmel, bár nem sok haszonnal". A birtokon mindig fegyvert viselt acélgolyókkal, illetve volt még ezek kívül négy fegyvere, de azokat mindig üresen tartotta, "soha nem hagyta benne a golyót".

Anyja szerint mindig fákról álmodott, amelyek baljós előjelei lehettek halálának, de még anyja sem figyelt fel rájuk, akinek csodálatos képessége volt az álomfejtéshez.

Santiago Nasar az anyjától örökölte ösztöneit, az apjától a fegyverek használatát, a lovak szeretetét, a sólyomidomítást (egyszer, az apjával még vadászbemutatót is tartottak a faluban). Apjával egyébként arabul beszéltek egymással amikor kettesben voltak.

Mindig elbűvölték az egyházi ceremóniák, s így, bár szinte biztos volt benne, hogy a körúton levő püspök meg sem áll majd, mégis ünneplőbe öltözött. Az esküvői ceremónia is izgatta fantáziáját, végig, szinte a halála előtti percekig azt számolgatta mibe kerülhetett összességében az esküvő.

Életében először María Alejandrina Cervantes iránt lángolt fel, aki jól menő, és mindenki által elfogadott, bordélyt vezet a faluban. Az író szerint "ő vette el egész nemzedékem szüzességét". Santiago Nasar tizenöt évesen több mint egy évig megőrült érte, majd később igazi mély érzelem (barátság?) szövődött köztük "a szerelem zűrzavara nélkül".

Jegyese, akivel formális kapcsolatot tartott fent, Flora Miguel volt, akivel decemberben házasodtak volna össze. Róla annál többet nem is tudunk meg, mint hogy szerencsés, hiszen Santiago Nasar nem csak jó kiállású, de jómódú is.

Várhatóan a szakácsnőjük lánya is a szeretőjévé vált volna hamarosan, ahogy annak anyja, Santiago Nasar ágyasa volt sok évvel azelőtt. De természetesen erre már nem kerülhetett sor.

Senki sem hitte el róla, hogy ő rontotta volna meg Angela Vicariot. "Két egymástól távoli világhoz tartoztak ők ketten. Soha senki se látta őket együtt, még kevésbé kettesben. Santiago Nasar büszkébb volt annál, hogy észrevegye."

A történet sokszor elemzett pontja, hogy valójában ki lehetett az a férfi, aki miatt végül Santiago Nasart megölték. Angela Vicario azonban soha nem másította meg állítását. A mesélőnek sok év múlva is csak annyit mondott: "- Ne erőlködj. Ő volt."

Halála előtt, Santiago Nasar, ahogy elnézte amint a szakácsnő, Victoria Guzmán, nyulakat belez, elfogta az undor, annak ellenére, hogy már megszokta, hogy "védtelen állatokat pusztítson", talán megérzett valamit haláláról, vagy még inkább az azt követő embertelen módon lefolytatott boncolásból.

Ez utóbbi során bár megkérdőjelezhetően, de a jegyzőkönyvekben tényként, lett lejegyezve, hogy a férfi mája nagyobb volt az átlagosanál, ami egy rosszul kezelt májgyulladásra, illetve pár éven belül bekövetkezendő halálra utalhatott. Mégis, nem tudom azt gondolni, hogy Santiago Nasarnak jobb volt így.

Abból, amit megtudtam róla nem volt sem jobb, sem rosszabb falujának férfijainál, akik nem sokban különböztek egymástól: szerették a szép nőket, a jó mulatságokat, majd idővel némileg megkomolyodtak, megházasodtak, és tisztes úriemberekké váltak.

Az én egyik kedvenc részem a könyvben:

"Egy augusztusi napon, déltájban, mialatt barátnőivel kézimunkázottm hallotta, hogy valaki belép a ház kapuján. Fel se nézett, úgy is tudta ki az. "Meghízott, félig kopasz is volt már, és szemüveg volt rajta - mondta. - De ő volt, a szentségit, ő volt!" Nagyon megijedt, mert tudta, hogy Bayardo San Román is látja rajta a változást, és nem remélte, hogy az ő szerelme is olyan nagy, hogy kibírja. Az inge ugyanúgy át volt izzadvam mint amikor a búcsúban először látta, és ugyanaz a bőröv volt rajta, vállán ugyanaz a két ezüstveretes, kopott bőrtarisznya. Bayardo San Román, ügyet se vetve a többi, elképest nőre, akinek kezében megállt a tű, odalépett a varrógéphez, és rátette a két tarisznyát.
- Tessék - mondta. - Itt vagyok.
Két egyforma bőröndöt is hozott: az egyikben volt az össze ruhája, a másikban az a majdnem kétezer levél, amit ő írt neki. Ott sorakoztak egymás mellett, dátum szerint összerakva, színes szalagokkal átkötött csomagokban: egy sem volt felbontva."

2 comments:

Anonymous said...

Nagyon jó kis elemzés, szépen átfogja a történetet.

Anonymous said...

Nem értem ezt az utolsó részt, hogy a végén úgy beszél Bayardo San Roman-ról, mintha szerelmes lenne belé, az elején viszont pont azt írha, hogy mennyire undorodott tőle, nem akart hozzá menni és valaki mást szeretett. Valaki tud erre válaszolni?