2010/06/28

Fable-nosztalgia

Nemrég látogatóban voltak nálunk barátnőmék. Valahogy szóba került, hogy a vonatra egy kolléganőjétől kölcsön kapott könyvet hozott el, Fable-től a My Fair Lord-ot. Mondja, hogy még nem olvasott bele, illetve soha nem olvasott tőle semmit, majd kérdezi, hogy szerintem jó-e a könyv.

Nem szokatlan: első reakcióm az volt, hogy felnéztem a könyvespolc legfelső emeletére és az azt teljesen betöltő Vavyan Fable könyvekre (három könyv híján teljes a gyűjtemény..:). Természetesen helyeseltem, hiszem Fable számomra az elsők között volt, akiknek nem egyszerűen olvasni, de gyűjteni kezdtem könyveit.

Sok évig úgy emlékeztem, hogy a Vis Major volt a legelső, amit olvastam tőle. Nem is lehet csodálni, mert elég erőteljes történet, ráadásul a későbbiekben még több kötettel bővült, így válva, a Halkirálynő sorozat mellett, Fable legismertebb sorozatává. Viszont nekem nem ez volt az első, sőt, nem is a második, bár éppen nem szorult le a dobogóról, a Halálnak halálával és a Fattyúdal is megelőzték őket az időrendben.

A Halálnak halálával főszereplője Pikírt, azaz Shanon Bogle, természetesen rendőrnő, és természetesen igencsak szereti a maga módján megoldani az ügyeket. De nem érdemes fennakadni azon, hogy ez mennyire bevált séma, mert mindezek mellett, valamint kétbalkezes szomszédja, Mellotti, ráadásul a tisztaságmániás Zalman Fee, egy különleges rendőri osztag vezetője által vizionált minden baktérium ellenében is az utolsó oldalig, sőt azon is túl is képes fenntartani a figyelmet, mivel sajnos, vagy éppen szerencsére, a főszereplő számára nincs magánéleti hepiend, magunknak el elképzelni, hogy hogyan tovább.

A Fattyúdal az akció, illetve kalandregény kategóriába tartozik. Dakota a múltbéli véres zsoldoséletétől elborzadva menekül el világ elől, Tashinát, a táncosnőt apja gyilkosai kergetik ugyanarra a vidékre. A szerelmi történet csak egy szál a regény szövevényében, amelyben mindkettőjüknek szembe kell néznie a múltjával, hogy rossz fiúk és gyilkosok megérdemelten a rács mögé jussanak, s nekik kettőjüknek esélye legyen a közös jövőre.

A kilencenes évek közepén, immáron gimnazistaként, a nehezen összegyűjtögetett zsebpénzemből minden Fable-t megvettem, és nem csak én, hanem kollégiumi szobatársaim is segítettek, hogy gyorsan rongyossá (és szamárfülessé) váljanak könyveim, sőt olykor a nagynéném is kölcsönkért egyet-egyet belőle, egészen az első fantasy-ig, amit sokan az addigi stílus elárulásának tekintettek.

A kétkötetes Álomhajsza egyrészt teljesen egy új stílus felfedezése, másrészt nagyon sok ponton kapcsolódik a "valós"(?) világban történő regényekhez, hiszen azokban is számtalanszor jelennek meg fantasztikus elemek (pl. Kyra Emett  látomásai). A történet két szálon bonyolódik, egyrészt ott a valóság, ahol egy fantasy-t forgatnak, s ahol a frissen felfedezett Kristen és a kaszkadőr Brad találkozik, másrészt maga a mese, amelyben Lilia és Seym, valamint egy maroknyi harcos keresi a Kék Kristályt, az egyetlent, amellyel kiűzhetőek világukból a kegyetlen éjlények. A történet kettőssége, és azoknak váltogatása még mozgalmasabbá teszi a cselekményt amúgy sem nélkölöző regényt, olyannyira, hogy, ha éppen kéznél van, akkor lendülettel folytatni kell, az ugyancsak két kötetes Tündértánccal, melyben tovább kalandoznak a fantasy hősök, a valódiaknak pedig leginkább a bosszantóan valós valósággal kell megküzdeniük.

Az utóbbi években már nem veszem meg a könyveit azonnal, amikor meglátom a boltban, bár a régebbi, hiáynzó könyveket antikváriumból és innen-onnan kipótoltam már, ha új jelenik meg, közel 20 év után manapság körbenézek a neten, megnézem először, hogy a régi rajongók mit szólnak az újabb szüleményhez.

Persze végül mindig elcsábulok, akármilyen véleményeket is találok vagy hallok, és ugyanolyan rohanva olvasom végig, mint annak idején, s ha olykor egy-egy történet nem is teljesen az enyém, akkor sem érzem úgy, hogy az asztalt verve kellene visszakövetelnem a pénzem, vagy dühöngve kellene megírnom a fórumokban, hova jutott ez az író, hiszen ennyi idő alatt nem csak ő, de én is sokat változtam, és már tudom jól, hogy némi érlelődés után, újraolvasva a történetet, mindig megtalálom benne azt az írót, akit nem véletlenül kedveltem a kezdetektől.

Kedvenc könyvem: Halkirálynő és a Kommandó, Ezüstegér
Legkevésbé kedvenc könyvem: Apád, anyád ide lőjön (szinte frissen ál még a polcon, 2x olvastam, még ismerkedünk)
+ Ami még nincs meg: Kedves, mint egy kéjgyilkos, Álmok tengere és hihetetlen, de a Pepita macska

További okosságok, részletek, előkészületek az író honlapján.

No comments: